La Perle
- Jasmina, tudnál jönni egy kicsit? Van egy kis probléma - jött oda hozzám Felix, a főpincér.
- Mi a baj már megint? - forgattam a szemem, majd felálltam a székemből, és kisimítottam a szoknyámon lévő ráncot. - Valamelyik vendég tönkretett valamit? A héten már sokadik alkalom lenne...
- Nem, semmi ilyesmi nincs.
Mérgesen mentem ki az irodámból, mert féltem, hogy valami igazán nagy baj van. Féltem, hogy valamelyik szakács sérült meg. Tavaly nekem is sikerült beleállítanom a kezembe az egyik kést. Felix odavezetett az egyik asztalhoz, ahol egy fiatal srác ült. Kérdőn néztem a főpincéremre, de csak megvonta a vállát, és odébb állt.
- Jó estét kívánok! - köszöntem kedvesen. - Jasmina Couteau vagyok, az étterem főszakácsa és a tulajdonosa.
- Nico Hülkenberg vagyok, Formula 1-es pilóta - mutatkozott be egy észveszejtő mosollyal. - Tudnánk beszélni? Lenne egy kis megbeszélni valóm önnel.
- Persze. Jöjjön be az irodámba, ott nyugodtan tudunk beszélni. Kérem kövessen.
- Rendben - mosolygott ismét, felállt és jött utánam. Mikor az ajtóhoz értünk, mellém lépett, és kinyitotta azt.
- Úgy érzem, hogy valami nagy dologról van szó. Másképp miért is lenne ilyen hihetetlenül udvarias.
- Igen, tényleg nagy dolog,
- Akkor talán üljön le, és beszéljük is meg - mutattam az asztalommal szemben lévő székre. -Szóval, miről is lenne szó?
- Az édesanyámnak jövőhéten lesz a születésnapja, és már nem sikerült itt asztalt foglalniuk. Azt mondták az apámnak, hogy sajnos már egy hónapra előre le van foglalva minden.
- Igen, ez így van, sőt van olyan asztal, ami két hónapra előre - nézegettem az előttem lévő papírokat.
- És nincs rá esély, hogy valahogy mégis legyen egy szabad asztal?
- Nincs, viszont van egy másik lehetőség. Viszont az meg nem olyan túl olcsó - húztam a szám. - Van két VIP termünk, az egyik egy tíz személyes, a másik huszonöt. Ott lenne hely, mert azt ugyebár nem foglalják olyan sűrűn.
- Megnézhetném esetleg a kisebbiket? Az édesanyám kedvenc helye ez az étterem, és nagyon boldog lenne, ha itt ehetne. Eddig nem tudtam, hogy mi miatt szeret idejárni, de most már tudom - nézett rám jelentőségteljesen.
- Persze, jöjjön csak. Ahogy már mondtam, ott maximum tíz ember lehet, többet nem tudunk megoldani a hely miatt. Kevesebb persze lehet, azt egyszerűen meg tudjuk csinálni.
- Öten lennénk mindössze. A szüleim, a nővérem a vőlegényével, és én.
- Az remek. Itt is volnánk - nyitottam ki az ajtaját a kis teremnek.
- Te jó ég! Ez meseszép - hüledezett. - Annyira, annyira...szóhoz se jutok.
Meg is értettem. A kis terem egyik fala üvegből volt, onnan ki lehetett látni az étterem nyári teraszára, és a gyönyörű virágoskertre. A falak egyszínű hófehérek voltak, a padló fekete gránit, a hatalmas ablakokon fehér függönyök. Az asztal a terem közepén foglalt helyet, mellette a székek, fölöttük pedig egy hatalmas kristálycsillár lógott.
- Persze ez még csak alapállapot, a díszítést külön kell kiválasztani. Jelenleg még nincs lehetőségünk minden igényt kielégíteni, de igyekszünk. Van valami elképzelése, hogy mi tetszene az édesanyjának, vagy inkább később felhív még?
- Fehér abrosz kell, fehér székszoknya, lehetőség szerint vörös selyemszalag hozzá, sima masnival, és rengeteg vörös rózsa.
- Ez teljesen megoldható. Van valami külön kérés az elrendezést illetően, vagy inkább ránk bízza?
- Önökre bízom, szerintem meg tudják úgy oldani, hogy az csodásan nézzen ki.
- Rendben. Akkor mi majd megoldjuk. Jó érzés, ha szabad kezet kapunk.
- Akkor nem haragszanak - mosolyodott el. - Most pedig megkérdezném, hogy mennyibe is kerül a terem. Nem mintha annyira számítana, de mégis.
- 500 euró egy teljes napra, 300 euró délután öttől, és 200 euró este kilenctől.
- Meddig lehet maradni?
- A nyitva tartás szerint. Délelőtt tizenegytől, éjjel kettőig. A VIP teremnél meg lehet kicsit hosszabbítani.
- Akkor szerintem délután ötre jövünk, és meglátjuk meddig leszünk.
- Rendben. Akkor menjünk vissza az irodámba, és megírom a szerződést. Apropó, az ételekkel kapcsolatban állítsunk össze egy külön étlapot, vagy marad az eredeti?
- Szerintem maradjon az eredeti, és mindenki azt eszik, amit szeretne.
- Torta milyen legyen? Azt mi álljuk, ha születésnapos van.
- Sima csokis, az édesanyám azt szereti a legjobban.
Visszamentünk az irodámba, leültem a laptopom elé, és elkezdtem kitölteni a formanyomtatványt. Hamar megvoltam vele, sőt, jobban mondva siettem, mert nem volt sok kedvem a mai naphoz. Mikor kész voltam, kinyomtattam, és aláírattam Nicóval. Utána gyors én is aláírtam, és meg is voltunk mindennel. Nico vette a lapot, és fel is állt.
- Köszönök szépen mindent. Jövőhéten akkor itt találkozunk. Viszontlátásra!
- Viszlát! - álltam fel, és hosszan a szemébe néztem.
Semmit nem mondott, csak elmosolyodott, és elindult kifelé. Örültem neki, hogy nem kell vele egy légtérbe tartózkodnom, irritált a jelenléte. Mikor kiment, nyitva hagyta az ajtót, amihez később odamentem, és teljes erőmből bevágtam. Mérges voltam, és sírni lett volna kedvem.
- Kopp-kopp, Jasmina, bejöhetek? - nyitott be Elaine, az étterem helyettes főszakácsa.
- Gyere, persze. Mi a probléma? - néztem rá.
- Inkább veled mi a probléma. Nem szoktad csapkodni az ajtót. Összevesztetek Eliottal?
- Dehogy. Szó sincs Eliotról. Más történt. De megoldom, nincs probléma. Csak le kell higgadnom - könyököltem az asztalra.
- Basszus, Jasmina, az előbb tényleg Nico Hülkenberg volt itt? - rontott be Claire, aki a könyveléssel foglalkozik.
- Igen, ő volt itt - mondtam elgyötörten.
- Mi a baj? Mondott valamit, vagy mégis mi? - faggatott Elaine.
- Ez bonyolult, oké? Nagyon is az.
- Mi ráérünk - huppant le Claire az egyik székre.
- Piszok jó dolgotok van, ha csak úgy ráértek mindenre - morogtam.
- Látszik, hogy nincs itthon Eliot. Szexhiányod van - nevetett fel Elaine.
- Nem vagy vicces, nagyon nem. Nem erről van szó, és nem is fogom elmondani, hogy mi van.
- Na jó. Ezt te tudod. Majd elmondod, ha akarod - vont vállat Elaine.
Nem akartam elmondani a lányoknak, hogy mi a helyzet, nem kell mindenki tudjon rólam mindent. Tudom, hogy úgyis kiderítik, jobban mondva kiszedik belőlem, de most még akkor sem akartam elmondani. Szerettem volna, ha kicsit még az én titkom marad. Persze Eliotnak beszámolok a történtekről, elvégre neki joga van tudni. Nem hittem, hogy ez lesz, de ezzel kell megbirkóznom. Ilyen az élet, de megy tovább, nincs mit tennem.
A napok csak teltek egymás után, teljen beleszürkültem az egészbe. Nem volt kedvem semmihez, ahhoz meg főleg nem, hogy fél órán belül látnom kell Nico Hülkenberget. A legkevésbé sem volt rá szükségem. Utáltam az egész helyzetet. Az érkezésük előtt még gyors felvettem a vörös blúzomat, megigazítottam a hajam, sminkem, és mentem is át a VIP terembe, hogy még egyszer, utoljára leellenőrizzem, hogy minden rendben van-e. Természetesen semmi problémát nem találtam, így nyugodt szívvel járkáltam körbe-körbe, mint egy idióta. Az egyik ablaknál megálltam, és szomorúan néztem ki a kertre. Rengeteg emlék cikázott fejemben, és nem tudtam mit tenni. Elmélkedésemből a nyíló ajtó hangja ragadott ki. Felix volt az, utána pedig jött a Hülkenberg család. Sóhajtottam egyet, majd egy mosolyt is az ajkaimra erőltettem.
- Jó napot kívánok! - köszöntem kedvesen. - Emellett pedig isten éltesse az ünnepeltet!
- Jasmina, komolyan te vagy? - nézett rám hitetlenkedve Stephanie Hülkenberg.
- Igen, én lennék - nevettem.
- Így már tudom, anyu miért szeret ide járni - sietett oda hozzám, és szorosan megölelt.
- Igen, azért, mert jó ételeket készítünk.
- Meg nem csak azért. Nem gondoltam volna, hogy itt látlak viszont.
- Ez most ilyen. Nem tehetünk róla, hogy így történt. De még sok minden történhet.
- De anyu se mondta, hogy miért ilyen nagy kedvenc neki ez az étterem.
- Jobb volt ez így - szólt közbe Susanne. - Most viszont zárjuk le ezt a témát.
- Rendben - helyeselt mindenki.
- Úgy látom, hogy csak öten vagytok, hiába kértetek végül plusz egy terítéket. Elvihetjük? - kérdeztem kedvesen.
- Nem, Jasmina, azt neked kértük. Dieterrel azt szeretnénk, ha te is velünk ünnepelnél. Elvégre, ha úgy lett volna minden, ahogy lehetett volna, akkor úgyis velünk lennél.
- Igazából nekem dolgom lenne - magyarázkodtam.
- Jasmina, kérlek, sokat jelentene - könyörgött.
- Rendben - egyeztem végül bele. - Felix, bárki keresne, mondd meg, hogy nem érek rá. Max, ha Eliot keres, akkor szólj, de másképp nem érdekel senki.
- Jól van. Akkor hozom az étlapokat.
- Köszi - mosolyodtam el.
- Ó, Jasmina, szeretném bemutatni a vőlegényemet, Fabiant. Fabian, ő meg egy nagyon jó ismerősünk, Jasmina, aki, mint az már kiderült, ennek az étteremnek a tulajdonosa.
- Örülök, hogy megismerhetlek - mosolyodott el.
- Én úgyszintén.
Kicsit furcsa volt a helyzet. Feszengtem is rendesen, mert nagyon nem erre számítottam. Azt hittem, hogy egyszerűen csak köszöntöm őket, és léphetek is le, de sajnos nem így történt. Ellent pedig nem mondhattam, mert nem akartam megsérteni senkit sem, főleg nem Susannét, aki mindig kedves velem.
- Mina, mesélj, mi van veled? Már azóta nem láttalak, hogy az idióta öcsém... - nézett rá Nicóra nagyon csúnyán Stephanie.
- Élem a kis életem, vezetem az éttermet, szakácskodom, néha cukrászkodom, elvagyok. Veletek mi újság? - néztem az ifjú párosra.
- Június utolsó szombatján lesz az esküvőnk, egy nagy cégnél dolgozom menedzserként, Fabian a Force Indiánál dolgozik, viszont ő be tudja osztani az idejét, és figyel rám - itt ismét kegyetlenül csúnyán nézett Nicóra. Már attól féltem, hogy a szemével öli meg.
- Steph, hagyd, ez már régi történet. Nem érdemes foglalkozni ezzel - hitegettem.
- Azt látom - vigyorgott, amint ránézett a kezeimre. - Elvégre férjnél vagy.
- Na igen, két éve mentem hozzá Eliothoz, szóval elvagyok én is, és már nem érdekel, hogy mi volt régen.
- Anya, látom, hogy téged nem lep meg a dolog - pillantott hitetlenkedve anyjára Steph. - Apával tudtatok róla? - érdeklődött finoman.
- Igen, tudtunk róla. Az esküvőjükön is ott voltunk. Csak nektek nem mondtunk róla semmit. Nico nem érdemelte meg, hogy tudja, te meg úgyis elmondtad volna neki. Jobb volt ez így mindenkinek.
- Ezt nem hiszem el. Mina, beszélhetünk? - állt fel Nico, és az ajtó felé intett.
- Persze - válaszoltam röviden, és egyből az ajtó felé indultam.
- Miért vagy még mindig ilyen jóba anyuékkal? - szegezte nekem azonnal a kérdést.
- Ne itt beszéljük meg. Nem akarom, hogy a vendégek hallják. A végén a szeretőddé nyilvánítanak. Arra pedig semmi szükségem. Gyere az irodámba.
Nem mondott semmit, csak követett. Lassan haladtam, nem nagyon akartam vele beszélni. Mást azonban nem tehettem. Benyitottam az irodámba, ahol legnagyobb meglepetésemre Claire ült a székemben. Elvigyorodott, majd mikor meglátta a hátam mögött a szöszit, eltátotta a száját.
- Jó napot! - köszönt csendesen.
- Claire, most hagyj minket magunkra! - szóltam rá mérgesen. - Utána majd beszélünk.
- Rendben - egyezett bele. - Azért egy közös képet csinálhatunk? - vigyorgott rá Nicóra.
- Claire! - kiabáltam rá.
- Hagyd már, annyiba nem halsz bele! - motyogta Nico.
- Rendben - egyeztem bele, és vártam, míg elkészül az a kép. - Most már mehetsz!
- Oké, sziasztok! - lépett ki boldogan.
- Szia! - mosolygott rá Nico. - Szóval! Most, hogy ketten maradtunk, halljam! Miért vagy még mindig jóban anyuékkal? Halljam? Rólam már tudomást sem veszel, Stephanie-val sem beszélsz, akkor velük miért?
- Semmi közöd nincs hozzá. Amiatt meg csodálkozol, hogy téged semmibe veszlek? Azok után, amit tettél, örülj, hogy egyáltalán szóba állok veled.
- Mina, ne csináld ezt! - fogta meg a kezem.
- Hagyj békén! - rántottam ki a kezem az övéből. -Nico, nem érdekelsz, érted?
- Jasmina, kérlek!
- Miért nem hagysz békén? Nico, nem akarok tőled semmit. Nem érdekel mit akarsz, elegem van belőled. Látni sem bírlak. Volt egy esélyed, eljátszottad. Ennyi.
- Rosszul döntöttem, de már megbántam.
- Én viszont túlléptem ezen. Túlléptem rajtad, nem kellesz. Új életem van, és te már nem vagy, és nem is leszel a részese. Ennyi. Én is döntöttem.
- Sehogy nem tudnálak kiengesztelni?
- Mi van? Férjnél vagyok. Mit akarsz, váljak el, csak azért, mert te megbántál valamit? Kösz nem. Nem fogok eldobni valamit csak azért, mert te évekkel később rájöttél, hogy hibáztál.
- Mina, szeretlek, fogd már fel! - kiabálta. - Elbasztam, tudom, de hallgass már meg!
- Nem érdekelsz! Utállak! Mindennél jobban gyűlöllek.
- Ne mondd ezt, Mina! Tudom, hogy nem így érzel.
- De, pont így - néztem rá könnyes szemekkel.
- Mina... - nézett rám szomorúan. - Higgy nekem!
- Nem, és soha nem is fogok.
- Szeretlek, érted? - rántott magához, és megcsókolt. Szenvedélyesen, úgy, ahogy azt régen tette.
- Na jó, itt meg mi folyik?! - zavarta meg az egészet Eliot mérges hangja.
- Igen, tényleg nagy dolog,
- Akkor talán üljön le, és beszéljük is meg - mutattam az asztalommal szemben lévő székre. -Szóval, miről is lenne szó?
- Az édesanyámnak jövőhéten lesz a születésnapja, és már nem sikerült itt asztalt foglalniuk. Azt mondták az apámnak, hogy sajnos már egy hónapra előre le van foglalva minden.
- Igen, ez így van, sőt van olyan asztal, ami két hónapra előre - nézegettem az előttem lévő papírokat.
- És nincs rá esély, hogy valahogy mégis legyen egy szabad asztal?
- Nincs, viszont van egy másik lehetőség. Viszont az meg nem olyan túl olcsó - húztam a szám. - Van két VIP termünk, az egyik egy tíz személyes, a másik huszonöt. Ott lenne hely, mert azt ugyebár nem foglalják olyan sűrűn.
- Megnézhetném esetleg a kisebbiket? Az édesanyám kedvenc helye ez az étterem, és nagyon boldog lenne, ha itt ehetne. Eddig nem tudtam, hogy mi miatt szeret idejárni, de most már tudom - nézett rám jelentőségteljesen.
- Persze, jöjjön csak. Ahogy már mondtam, ott maximum tíz ember lehet, többet nem tudunk megoldani a hely miatt. Kevesebb persze lehet, azt egyszerűen meg tudjuk csinálni.
- Öten lennénk mindössze. A szüleim, a nővérem a vőlegényével, és én.
- Az remek. Itt is volnánk - nyitottam ki az ajtaját a kis teremnek.
- Te jó ég! Ez meseszép - hüledezett. - Annyira, annyira...szóhoz se jutok.
Meg is értettem. A kis terem egyik fala üvegből volt, onnan ki lehetett látni az étterem nyári teraszára, és a gyönyörű virágoskertre. A falak egyszínű hófehérek voltak, a padló fekete gránit, a hatalmas ablakokon fehér függönyök. Az asztal a terem közepén foglalt helyet, mellette a székek, fölöttük pedig egy hatalmas kristálycsillár lógott.
- Persze ez még csak alapállapot, a díszítést külön kell kiválasztani. Jelenleg még nincs lehetőségünk minden igényt kielégíteni, de igyekszünk. Van valami elképzelése, hogy mi tetszene az édesanyjának, vagy inkább később felhív még?
- Fehér abrosz kell, fehér székszoknya, lehetőség szerint vörös selyemszalag hozzá, sima masnival, és rengeteg vörös rózsa.
- Ez teljesen megoldható. Van valami külön kérés az elrendezést illetően, vagy inkább ránk bízza?
- Önökre bízom, szerintem meg tudják úgy oldani, hogy az csodásan nézzen ki.
- Rendben. Akkor mi majd megoldjuk. Jó érzés, ha szabad kezet kapunk.
- Akkor nem haragszanak - mosolyodott el. - Most pedig megkérdezném, hogy mennyibe is kerül a terem. Nem mintha annyira számítana, de mégis.
- 500 euró egy teljes napra, 300 euró délután öttől, és 200 euró este kilenctől.
- Meddig lehet maradni?
- A nyitva tartás szerint. Délelőtt tizenegytől, éjjel kettőig. A VIP teremnél meg lehet kicsit hosszabbítani.
- Akkor szerintem délután ötre jövünk, és meglátjuk meddig leszünk.
- Rendben. Akkor menjünk vissza az irodámba, és megírom a szerződést. Apropó, az ételekkel kapcsolatban állítsunk össze egy külön étlapot, vagy marad az eredeti?
- Szerintem maradjon az eredeti, és mindenki azt eszik, amit szeretne.
- Torta milyen legyen? Azt mi álljuk, ha születésnapos van.
- Sima csokis, az édesanyám azt szereti a legjobban.
Visszamentünk az irodámba, leültem a laptopom elé, és elkezdtem kitölteni a formanyomtatványt. Hamar megvoltam vele, sőt, jobban mondva siettem, mert nem volt sok kedvem a mai naphoz. Mikor kész voltam, kinyomtattam, és aláírattam Nicóval. Utána gyors én is aláírtam, és meg is voltunk mindennel. Nico vette a lapot, és fel is állt.
- Köszönök szépen mindent. Jövőhéten akkor itt találkozunk. Viszontlátásra!
- Viszlát! - álltam fel, és hosszan a szemébe néztem.
Semmit nem mondott, csak elmosolyodott, és elindult kifelé. Örültem neki, hogy nem kell vele egy légtérbe tartózkodnom, irritált a jelenléte. Mikor kiment, nyitva hagyta az ajtót, amihez később odamentem, és teljes erőmből bevágtam. Mérges voltam, és sírni lett volna kedvem.
- Kopp-kopp, Jasmina, bejöhetek? - nyitott be Elaine, az étterem helyettes főszakácsa.
- Gyere, persze. Mi a probléma? - néztem rá.
- Inkább veled mi a probléma. Nem szoktad csapkodni az ajtót. Összevesztetek Eliottal?
- Dehogy. Szó sincs Eliotról. Más történt. De megoldom, nincs probléma. Csak le kell higgadnom - könyököltem az asztalra.
- Basszus, Jasmina, az előbb tényleg Nico Hülkenberg volt itt? - rontott be Claire, aki a könyveléssel foglalkozik.
- Igen, ő volt itt - mondtam elgyötörten.
- Mi a baj? Mondott valamit, vagy mégis mi? - faggatott Elaine.
- Ez bonyolult, oké? Nagyon is az.
- Mi ráérünk - huppant le Claire az egyik székre.
- Piszok jó dolgotok van, ha csak úgy ráértek mindenre - morogtam.
- Látszik, hogy nincs itthon Eliot. Szexhiányod van - nevetett fel Elaine.
- Nem vagy vicces, nagyon nem. Nem erről van szó, és nem is fogom elmondani, hogy mi van.
- Na jó. Ezt te tudod. Majd elmondod, ha akarod - vont vállat Elaine.
Nem akartam elmondani a lányoknak, hogy mi a helyzet, nem kell mindenki tudjon rólam mindent. Tudom, hogy úgyis kiderítik, jobban mondva kiszedik belőlem, de most még akkor sem akartam elmondani. Szerettem volna, ha kicsit még az én titkom marad. Persze Eliotnak beszámolok a történtekről, elvégre neki joga van tudni. Nem hittem, hogy ez lesz, de ezzel kell megbirkóznom. Ilyen az élet, de megy tovább, nincs mit tennem.
A napok csak teltek egymás után, teljen beleszürkültem az egészbe. Nem volt kedvem semmihez, ahhoz meg főleg nem, hogy fél órán belül látnom kell Nico Hülkenberget. A legkevésbé sem volt rá szükségem. Utáltam az egész helyzetet. Az érkezésük előtt még gyors felvettem a vörös blúzomat, megigazítottam a hajam, sminkem, és mentem is át a VIP terembe, hogy még egyszer, utoljára leellenőrizzem, hogy minden rendben van-e. Természetesen semmi problémát nem találtam, így nyugodt szívvel járkáltam körbe-körbe, mint egy idióta. Az egyik ablaknál megálltam, és szomorúan néztem ki a kertre. Rengeteg emlék cikázott fejemben, és nem tudtam mit tenni. Elmélkedésemből a nyíló ajtó hangja ragadott ki. Felix volt az, utána pedig jött a Hülkenberg család. Sóhajtottam egyet, majd egy mosolyt is az ajkaimra erőltettem.
- Jó napot kívánok! - köszöntem kedvesen. - Emellett pedig isten éltesse az ünnepeltet!
- Jasmina, komolyan te vagy? - nézett rám hitetlenkedve Stephanie Hülkenberg.
- Igen, én lennék - nevettem.
- Így már tudom, anyu miért szeret ide járni - sietett oda hozzám, és szorosan megölelt.
- Igen, azért, mert jó ételeket készítünk.
- Meg nem csak azért. Nem gondoltam volna, hogy itt látlak viszont.
- Ez most ilyen. Nem tehetünk róla, hogy így történt. De még sok minden történhet.
- De anyu se mondta, hogy miért ilyen nagy kedvenc neki ez az étterem.
- Jobb volt ez így - szólt közbe Susanne. - Most viszont zárjuk le ezt a témát.
- Rendben - helyeselt mindenki.
- Úgy látom, hogy csak öten vagytok, hiába kértetek végül plusz egy terítéket. Elvihetjük? - kérdeztem kedvesen.
- Nem, Jasmina, azt neked kértük. Dieterrel azt szeretnénk, ha te is velünk ünnepelnél. Elvégre, ha úgy lett volna minden, ahogy lehetett volna, akkor úgyis velünk lennél.
- Igazából nekem dolgom lenne - magyarázkodtam.
- Jasmina, kérlek, sokat jelentene - könyörgött.
- Rendben - egyeztem végül bele. - Felix, bárki keresne, mondd meg, hogy nem érek rá. Max, ha Eliot keres, akkor szólj, de másképp nem érdekel senki.
- Jól van. Akkor hozom az étlapokat.
- Köszi - mosolyodtam el.
- Ó, Jasmina, szeretném bemutatni a vőlegényemet, Fabiant. Fabian, ő meg egy nagyon jó ismerősünk, Jasmina, aki, mint az már kiderült, ennek az étteremnek a tulajdonosa.
- Örülök, hogy megismerhetlek - mosolyodott el.
- Én úgyszintén.
Kicsit furcsa volt a helyzet. Feszengtem is rendesen, mert nagyon nem erre számítottam. Azt hittem, hogy egyszerűen csak köszöntöm őket, és léphetek is le, de sajnos nem így történt. Ellent pedig nem mondhattam, mert nem akartam megsérteni senkit sem, főleg nem Susannét, aki mindig kedves velem.
- Mina, mesélj, mi van veled? Már azóta nem láttalak, hogy az idióta öcsém... - nézett rá Nicóra nagyon csúnyán Stephanie.
- Élem a kis életem, vezetem az éttermet, szakácskodom, néha cukrászkodom, elvagyok. Veletek mi újság? - néztem az ifjú párosra.
- Június utolsó szombatján lesz az esküvőnk, egy nagy cégnél dolgozom menedzserként, Fabian a Force Indiánál dolgozik, viszont ő be tudja osztani az idejét, és figyel rám - itt ismét kegyetlenül csúnyán nézett Nicóra. Már attól féltem, hogy a szemével öli meg.
- Steph, hagyd, ez már régi történet. Nem érdemes foglalkozni ezzel - hitegettem.
- Azt látom - vigyorgott, amint ránézett a kezeimre. - Elvégre férjnél vagy.
- Na igen, két éve mentem hozzá Eliothoz, szóval elvagyok én is, és már nem érdekel, hogy mi volt régen.
- Anya, látom, hogy téged nem lep meg a dolog - pillantott hitetlenkedve anyjára Steph. - Apával tudtatok róla? - érdeklődött finoman.
- Igen, tudtunk róla. Az esküvőjükön is ott voltunk. Csak nektek nem mondtunk róla semmit. Nico nem érdemelte meg, hogy tudja, te meg úgyis elmondtad volna neki. Jobb volt ez így mindenkinek.
- Ezt nem hiszem el. Mina, beszélhetünk? - állt fel Nico, és az ajtó felé intett.
- Persze - válaszoltam röviden, és egyből az ajtó felé indultam.
- Miért vagy még mindig ilyen jóba anyuékkal? - szegezte nekem azonnal a kérdést.
- Ne itt beszéljük meg. Nem akarom, hogy a vendégek hallják. A végén a szeretőddé nyilvánítanak. Arra pedig semmi szükségem. Gyere az irodámba.
Nem mondott semmit, csak követett. Lassan haladtam, nem nagyon akartam vele beszélni. Mást azonban nem tehettem. Benyitottam az irodámba, ahol legnagyobb meglepetésemre Claire ült a székemben. Elvigyorodott, majd mikor meglátta a hátam mögött a szöszit, eltátotta a száját.
- Jó napot! - köszönt csendesen.
- Claire, most hagyj minket magunkra! - szóltam rá mérgesen. - Utána majd beszélünk.
- Rendben - egyezett bele. - Azért egy közös képet csinálhatunk? - vigyorgott rá Nicóra.
- Claire! - kiabáltam rá.
- Hagyd már, annyiba nem halsz bele! - motyogta Nico.
- Rendben - egyeztem bele, és vártam, míg elkészül az a kép. - Most már mehetsz!
- Oké, sziasztok! - lépett ki boldogan.
- Szia! - mosolygott rá Nico. - Szóval! Most, hogy ketten maradtunk, halljam! Miért vagy még mindig jóban anyuékkal? Halljam? Rólam már tudomást sem veszel, Stephanie-val sem beszélsz, akkor velük miért?
- Semmi közöd nincs hozzá. Amiatt meg csodálkozol, hogy téged semmibe veszlek? Azok után, amit tettél, örülj, hogy egyáltalán szóba állok veled.
- Mina, ne csináld ezt! - fogta meg a kezem.
- Hagyj békén! - rántottam ki a kezem az övéből. -Nico, nem érdekelsz, érted?
- Jasmina, kérlek!
- Miért nem hagysz békén? Nico, nem akarok tőled semmit. Nem érdekel mit akarsz, elegem van belőled. Látni sem bírlak. Volt egy esélyed, eljátszottad. Ennyi.
- Rosszul döntöttem, de már megbántam.
- Én viszont túlléptem ezen. Túlléptem rajtad, nem kellesz. Új életem van, és te már nem vagy, és nem is leszel a részese. Ennyi. Én is döntöttem.
- Sehogy nem tudnálak kiengesztelni?
- Mi van? Férjnél vagyok. Mit akarsz, váljak el, csak azért, mert te megbántál valamit? Kösz nem. Nem fogok eldobni valamit csak azért, mert te évekkel később rájöttél, hogy hibáztál.
- Mina, szeretlek, fogd már fel! - kiabálta. - Elbasztam, tudom, de hallgass már meg!
- Nem érdekelsz! Utállak! Mindennél jobban gyűlöllek.
- Ne mondd ezt, Mina! Tudom, hogy nem így érzel.
- De, pont így - néztem rá könnyes szemekkel.
- Mina... - nézett rám szomorúan. - Higgy nekem!
- Nem, és soha nem is fogok.
- Szeretlek, érted? - rántott magához, és megcsókolt. Szenvedélyesen, úgy, ahogy azt régen tette.
- Na jó, itt meg mi folyik?! - zavarta meg az egészet Eliot mérges hangja.
°°°°°°°°°°°°°°°°°°
Kedves Mindenki!
Ez lenne a történetem első, kissé még kusza rész, de persze
én tudom azt, amit ti még nem. Szóval lehet, hogy
most még furcsa, de ez csak a kezdet. Remélem örömmel fogadjátok.
Puszi, Elyse
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése